Menyhért blogja

Egy újabb este, egy újabb munka. Még egyszer megnézem a címet, hogy majd hova is kell mennem. A találkozó egy bevásárló központ parkolójába volt megbeszélve este fél nyolcra. Magamhoz veszem az irataimat, a telefonomat és a táskámat, felveszem a kalapomat és kimegyek a ház elé. Megnyugodva látom, hogy az autó ugyanúgy áll, ahogy azt az előző este hagytam. Beülök és még egyszer átgondolom hogy is fog zajlani a mai este. Ideges vagyok, nem aludtam jól. Elindulok, persze csúcsforgalom van és lépésben halad a hosszú kocsisor. A dugóban állva az autó tetejét ostromló esőcsepek hangos kopogását hallgatom, mintha mondani akarnának valamit... "Ne tedd, nem éri meg."
Egy hangos dudaszóra eszmélek fel, ami a mögöttem álló járműből hallaható. Látom, hogy már zölden világít a lámpa, beletaposok a gázba és a hirtelen gyorsulástól szinte az ülésbe süppedek. Begurulok a parkolóba, a Nap már régen nyugovóra tért, csak a gyenge fényű közvilágítás segít a korom sötétben. Begurolok a parkolóba, de szinte nincs itt senki, túl korán érkeztem volna? Nem hiszem, pont fél nyolc van. Kis idő múlva megcsörren a telefonom, bejövő hívás egy rejtett számról. Ő az, közli velem, hogy a terv módosult és menjek a belvárosi mélygarázsba. Elindulok és érzem, hogy a szívverésem magasan a normális szint fölött van. Nem lesz ez így jó, le kell nyugodnom, ezért előveszek egy szállat a cigarettatárcámból. Amíg keresztülrobogok a városon kettőt is elszívok.
Megérkeztünk, gondoltam magmamban, és beállok a fekete bmw mellé. Emberünk már ott vár rám, kopasz fején megcsillan a gyenge lámpafény. Kiszállok és kinyitom a csomagtartót, ő is hasonló módon cselekedik. Mindketten felpattintjuk a bőröndünket. Először ő ellenőrzi az én táskám tartalmát, a komor tekintet ellenére mosolyt vélek felfedezni a szája szélén. Felcsillan a szeme, amint meglátja a 150 milliót. Ezután én következem. A táskájában nagy tisztaságú kokain van, gondosan műanyag zacskókba csomagolva. Kibontom az egyiket és belemártom az újjamat, megszagolom és megízlelem. Tökéletes, gondolom magamban. Mindketten becsukjuk a táskákat és cserélünk. Beülök az autóba és elhajtok. Gyorsan átvágok a városon, már későre jár, egy lélek sincs az utcákon, a lámpák sárgán villognak. A külvárosi részbe érve megint elkezd szakadni az eső. A lámpa fényében csillog az út a lesett csapadéktól, bennem pedig tudatosul, hogy legalább még háromszáz kilométer áll előttem, főúton és szerpentinen egyaránt. Még mindig érzem, hogy magas a pulzusszámom, sűrűn tekintek a visszapillantókba, hogy vajon követ-e. Vajon rájött már, hogy hamis a pénz amit átadtam neki? Remélem még nem. De mostmár mindegy, összesen a telefonszámomat tudja, de az is hamis személyazonosságra van vásárolva... Bízom benne, hogy többé sohasem találkozok vele, biztos nem lenne természetes a mosolya, de az enyém sem...
Lassan hajnalodik ahogy megérkezem az öreg házához. Leparkolok előtte, látom, hogy az erkélyen üldögél és pipázik. Felmegyek hozzá és átadom a bőröndöt, látom rajta hogy örül nekem, tudja, hogy simán ment minden hiszen egyben vagyok...