Menyhért blogja

Evelin, ő egy igazán különleges lány. Már az első találkozásunkor tudtam, hogy akarom őt, már a legelső pillanatban, mikor összetalálkozott a szemünk. Teljesen elvesztem abban a smaragdzöld szempárban. Hófehér arca, selymes bőre, mélyfekete haja - mely a válláig ér és persze az a gyönyörű telt, vérvörös ajkak. Az embert szinte hívogatja az a száj, mint egy szem cseresznye, szinte még mindig hallom, hogy gyere és harapj belém, lédús húsom egy teljesen új ízvilágot tár eléd. Egyszerűen lenyűgöz az arca. Na és persze a jelleme is. Néha, nagyritkán elbambul, főleg ha fáradt, olyankor csak tágra nyitott, csillogó zöld szemeivel néz valahová. Ilyenkor mit néz? Senki sem tudja, talán még ő sem. Egyszerűen elmerül a saját gondolataiban és néz... Én meg próbálom,kitalálni, hogy min gondolkodhat, fürkészem angyali arcát, de nem tudok rájönni, mikor megkérdezem, csak ennyit felel: semmi.
Persze van egy sokkal izgalmasabb éne is. Ilyenkor vidám, pörög, néha megcsiklandoz, majd leteper, igazi vadmacska... Folyton mosolyog, na és persze beszél, sokat, nagyon sokat, sőt lehet, hogy néha már túl sokat is. Mesél és mesél és mesél, a barátairól, a középiskolás éveiről, a nyaralásról a barátnőkkel, a családjáról, a vágyairól és az álmairól. Arról, hogy mit szeret és mit nem. Imádja a reggeleket, sőt az egész délelőttöket az ágyban tölteni, a karjaim között. 
Szereti az édességeket, különösen a konyakmeggyes bonbont. Egyszerűen őrjítően hat rám, ahogy majszolja, félbe harap egyet (nem azért, mert nem tudja egészben megenni, hanem azért, mert tudja, hogy imádom nézni ahogyan eszi ). A konyakos meggylé töltelék egy része ott marad a mélyvörös száján, és amikor már megette a félbeharapott édességet - egy huncut mosollyal az arcán - lenyalja azt, miközben mélyen a szemembe néz.
Imádom.
Vagy csak imádtam?
Ezek már csak emlékképek. Most itt állok a pályaudvaron, és arra várok, hogy elinduljon a vonata. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen simán is végbemehet egy szakítás. Még ad egy puszit, és megígéri, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. Beszáll az egyik vagonba és az ablak mellett szomorúan integet nekem miközben kigördül az állomásról a szerelvény. Még egyszer jó alaposan megnézem magamnak tündéri arcát, valószínűleg úgysem látom többé, az ígéret ellenére...